Rendhagyó sikertörténet az ifjú vállalkozóé; 20 millió euró helyett 2 millió eurót fogad el a világ egyik leggazdagabb emberétől, indulásként az ötletéhez. Első dolga, hogy köszönőlevelet ír egyik tanárának az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskolából, ahol a diplomáját szerezte. Sebestyén Mártonnal és Szabados Mártával az IBS-ben beszélgettünk, sikerről, és a siker titkáról.
Sebestyén Márton: Körülbelül 5 évvel ezelőtt jöttem rá, hogy a hagyományos üzleti modell, amiben én dolgozom, miszerint van egy reklámügynökség, ami ügyfeleket vállal, és projektek egymás után jönnek a megbízási díjért, az nem működik. Nem túl attraktív anyagilag sem, másrészt rettenetesen kiégtem benne. 2016-ban százvalahány napom volt egyben úgy, hogy nem láttam természetes fényt, mert hamarabb mentem be, mint ahogy fölkelt a nap, és később mentem haza, mint ahogy lement. Úgy éreztem, hogy itt valami nem stimmel, mert teljesen mindegy, hogy mennyi pénzt kapok érte, ha nincs időm elkölteni, meg élvezni, az egész felesleges. Ezidőtájt futottam bele Richard Koch: 80/20 Elv című sikerkönyvébe. (Richard Koch, amerikai közgazdász, befektető, bestseller-író – szerk.) Abban nagyon sok példán keresztül levezette, hogy a „more with more”, ami a hagyományos protestáns etika – vagy, ha úgy tetszik, a mi világunkban a szocialista erkölcsnek a maradványa: ha jól és sokat és keményen dolgozunk, akkor majd jó lesz – nem éri meg. Mert nem korrelál az eredmény a vele töltött erőfeszítéssel meg az idővel. Kevesen tudják például, hogy az utak csupán 10 %-án megy a forgalom 90%-a.
IBS: Eddigre azért már volt némi munkatapasztalatod.
Sebestyén Márton: Igen, akkor már 7-8 éve csináltam a céget. Körülbelül 200 ügyfelem volt, 80-100 iparágban. A könyv hatására csoportosítottam őket: fölraktam a falra post-it cetliken, hogy melyik ügyféllel mennyi időt kellett eltölteni, és mennyi pénzt kerestünk vele órára lebontva. Rettenetesen fájdalmas 3-4 nap volt. A végén kijött, hogy a nagyjából 200 ügyfélből (nem viccelek) 10 alatt volt az, akiből a pénzünknek a 120-130%-a keletkezett. (A 100% a végén úgy jön ki, hogy 30%-on buktunk, hogy elvállaltuk.) Akkor jöttem rá, hogy érdemes – szép magyar szóval – kodifikálni, hogy mitől volt sikeres egy projekt és mitől nem. Ebből lett az a döntési sor, amit a mai napig továbbfejlesztünk, most már negyedévente átfuttatjuk rajta újra az összes ügyfelet visszafelé, és az új projekteket is. Úgy kell elképzelni, hogy egy logikai ábra megy végig a szobám falán: az első kérdés: van-e a termékére a magyar Google-ben havi 30.000 keresés vagy nincs. Ha nincs, akkor olyan kicsi, hogy akármit csinálunk, nem lesz benne kifutás. Ha van, akkor jön a következő kérdés: van-e weboldala, van-e mobil-változat a weboldalnak? és van 60 ilyesmi kérdés, aminek egy része technikai, egy része a piaccal kapcsolatos, egy része pedig az ő ajánlatára vonatkozik. Ezen átfuttatjuk a leendő ügyfelet, és ha jó, akkor elvállaljuk, ha nem, akkor nem.
Aztán az volt a következő lépés, hogy megvettem két szoftvert. Az egyik az európai cégadatbázis, ami 25.000 dollár egy évre, a másik az európai gerincforgalom, aminek az éves licensz díja 10.000 euró. Azt mondtam, hogy nézzük meg a cégek mérlegét – ebben az adatbázisban van 3 millió európai cég – keressük meg azokat, akik az elmúlt 3 évben legalább 30%-ot növekedtek egy évben, nincs több munkavállalójuk, mint 50. A gerinchálózati forgalomból kiszűröm azt, akinek van 50.000 látogatója, de nem, vagy ügyetlenül hirdet. A mérlegadatokból pedig azt, hogy növekszik, ergo a terméke jó. Ezeket összeszűröm, és ezeket a cégeket futtatom aztán végig a hatvanvalahány kérdésen. Ha átmentek, akkor keresem meg a LinkedIn-en direktben a cégvezetőt, és ajánlatot teszek neki.
IBS: Még mielőtt a konkrét befektetéshez eljutunk, nézzük meg azt a bizonyos levelet
Sebestyén Márton: „Kedves Tanárnő, nagyon régen nem találkoztunk, még a 2007-ben végzett BABL évfolyam student rep-je voltam. Azért írok, mert szeretném megköszönni, hogy ott és akkor Önnél tanulhattunk. Emlékszem, hogy mindig mondta, hogy strongly encourage you to study és majd akkor wonderful opportunity lesz, de 20 évesen, én bevallom, nem tudtam ezt hova tenni. Most viszont itt ülök Londonban és a világ egyik leggazdagabb emberétől kaptam indulásnak 2 millió euro befektetést az ötletemhez. És úgy gondolom, hogy Ön és tanáraim nélkül nem lennék itt. Ezért nagyon hálásan gondoltam Önre, remélem, jó egészségben van, és megerősítést nyert egy kicsit a történetemmel, hogy nem volt hiábavaló velünk foglalkozni! Köszönök mindent még egyszer!"
IBS: Márta, mit gondolsz erről?
Szabados Márta: Nagyon büszke vagyok. Nem egy szokványos történet a Marcié. Azt látom, hogy amikor valaki a hagyományos üzleti és értelmiségi lét siker-definícióját követi – hogy vagyont szerez, magas pozíciót tölt be, presztízse van – akkor megtapsoljuk, jó, jöhet a következő. Ez így meg tovább és tovább. De ez a történet sokkal többet rejt magában, mint egy szokványos sikertörténet. Először is azért, mert 15 teljes év után, valakinek, aki ül egy irodában és éppen 2 millió eurót vesz át, a tanárnője jut eszébe, és az, hogy ezt neki meg kell írnia, és meg kell köszönnie. Ebben sokkal több van a személyes kapcsolatnál! Itt elvekről beszélünk, gondolkodásmódról, mert végül is mit tart Marci sikernek, mi az ő életében a siker definíciója? Az, amit én az előbb mondtam vagy valami sokkal több?
IBS: Neked, tanárként mi a siker?
Szabados Márta: Elsősorban ilyen esetek, mint a Marcié. Mert ez egyértelmű és látványos bizonyítéka, hogy valahol egy hallgató fontosnak tartotta, hogy elmondja, hogy én jó tanár vagyok.
IBS: És akkor, Marci, hogy jutunk a nagy befektetéshez?
Sebestyén Márton: Szóval olvastam ezt a 80/20-as könyvet, követtem Richard Koch-ot Twitteren meg Facebookon. Láttam, hogy kijött az új könyve, az „Unreasonable Success”. Azonnal megrendeltem, abban leírja, hogy ő egyébként egy vidéki angliai gyerek, és hogyan csinált másfél milliárd dollárt: a saját életét mesélte el, hogy mi alapján kodifikálta a siker útját, és melyek a fő lépések. A könyv utolsó belső oldalán volt egy felhívás, hogy 5 embert a világból hajlandó mentorálni, és ide meg ide küldd el az életrajzodat. Úgy voltam vele, hogy nincs vesztenivalóm, elküldtem, és 2 hónap múlva szóltak, hogy lenne egy szűrő beszélgetés. Ott egy kollégájával beszéltem, és utána kaptam a levelet, hogy sikerült. Tavaly januárban, az első beszélgetésünkkor elmeséltem neki, hogy így találtam rád, ezt és ezt csinálom, akkor mondta, hogy ez nagyon jó, csináljunk egy számítást, hogy nézne ez ki egy angol vagy német piacon, mert ő ebbe tenne pénzt. Megcsináltam, 2-3 hét múlva jelentkeztem, mondta, hogy neki ez tetszik. A következő körre behívta 2 emberét, az egyik a bbc.co.uk-nak a vezetője, a másik a saját pénztárosa – ő treasury managernek hívja – aki kezeli a vagyonát. Ott el kellett mondanom újra, feltették a kérdéseiket. Ők voltak azok a specialisták, akik validálták, hogy amit mondok az igaz vagy sem, jónak tűnik-e vagy sem. Utána jött a levél, hogy ajánlatot szeretnéntek tenni: 20 millió euró alatt nem raknak ki pénzt, mert órabérben nem jön ki nekik a matek, hogy kisebbre figyeljenek. Mondtam, hogy ezt én nem tudom fölhasználni, úgyhogy induljunk ki egy kisebből, és utána, hogy ha jó, akkor skálázzuk föl. Így Máltán alapítottuk meg a céget, és a magyarországi entitás végzi a kivitelezést.
IBS: Megjött a hír, és te nekiálltál köszönőlevelet írni egy volt tanárodnak – miért?
Sebestyén Márton: Amióta leérettségiztem, ez alatt a 19-20 év alatt kb. 5 évente volt egy olyan fordulópont vagy mentor az életemben, akinek köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Úgy gondolom, hogy az egyik ilyen a tanárnő volt, és az, hogy ide, az International Business Schoolba járhattam annak idején. Akkoriban ez komoly erőfeszítés volt, hiszen én teljesen diákhitelből csináltam végig az IBS-t, engem nem valaki befizetett, hanem én magam döntöttem úgy, hogy más főiskolának nem látom értelmét Magyarországon, ezért felvállaltam ezt a terhet. Nyilvánvaló volt, hogy szükség van arra, hogy kiválóan tudjak angolul tárgyalni és előadni, és azt itt megtanultam. Úgy éreztem, az a minimum, hogy ezeknek az embereknek visszajelzést adok és megköszönöm.
IBS: Alig 18 évesen honnan tudtad, hogy más iskolának nincs értelme? Mi alapján tudtad, hogy az IBS-nek van?
Sebestyén Márton: Nagy szerencsém volt, mert az érettségi előtt 2 évvel bekerültem egy felvételi-előkészítő tanfolyamra, ami heti 3-szor este 5-9-ig a jogi karra készített föl, az ELTE jogi karára. Úgy kezdődött, hogy írattak velünk egy próbafelvételit az ELTE-re. Sosem, fogom elfelejteni, 23%-ra tudtam megírni. Akkor jöttem rá, hogy én milyen messze vagyok, nemhogy egy jogásztól, aki elvégezte, hanem attól, hogy a kapun bemehessek, és azt mondhassam: „jó napot kívánok”. De szerencsém volt, mert másodikos gimnazistaként írtam ezt meg, és volt még 2 évem. Versenyszerűen bokszoltam, de akkor abbahagytam a bokszot, és nekiálltam nagyon komolyan tanulni. Beláttam, hogy ha valaki bejár a gimnáziumba az órákra, attól még nem fog bekerülni egy jó egyetemre egy jó szakra. Szerencsém volt, mert ennek az egyetemi felkészítő tulajdonosával jóban lettem, és a következő évben már taníthattam, illetve a nyári előkészítő táborokba is elhívott, mint oktatót. Az egész országból megismertem nagyon sok gyereket, és láttam, hogy sok orvos- vagy ügyvédcsaládból való, és arra is megy tovább. Másrészt láttam, hogy aki már elvégzett egy jogi egyetemet, hogyan tud boldogulni becsületesen, értékteremtő munkával. De azt is láttam, hogy ha Nyugaton vagy egy nyugati cégnél akarnék elhelyezkedni, akkor egy vidéki főiskola akármilyen szakja nem elég. Emlékszem, hogy volt egy nyílt nap az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskolán, amire eljöttem anyukámmal együtt, akkor, 2004-ben már napirenden volt az uniós csatlakozásunk. Akkor láttam, hogy itt az fog nyerni, aki előbb tud idegen nyelveken kompatibilissé válni a Nyugattal, ezért döntöttem az IBS mellett. Nem bántam meg.
IBS: Márta, te hogyan látod ezt a katedra mások oldaláról?
Szabados Márta: Az az időszak nekem arról szólt – ha a hagyományos vagy jelenlegi siker-definíció alapján értékeljük –, hogy magas pozícióban voltam, én vezettem a BA in Buisness and Languages programot főigazgató-helyettesi rangban, amire Marci is járt. Én dönthettem el, hogy egy egész programban mi, hogy legyen. Tehát a döntésnek a felelőssége és lehetősége volt nagyon fontos egyrészt. Másrészt az alkotás, hogy én hozhatok létre valamit, amiben hiszek, hogy az nagyon jó lesz. A harmadik, a vagyonszerzés nem jellemző, a tanárok általában nem szereznek vagyont az egész világon. Az viszont most esett le nekem, Marci története alapján, hogy nekem valóban az volt-e az életemben a siker, hogy pozíció, és presztízs? Vagy valami sokkal több? Emerson azt írja a sikerről:
„Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon - egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.“
Mert azon túl, hogy mint tanár, minden erőmmel arra törekedtem, hogy a tudást átadjam, én úgy látom Marci példáján, hogy megfogantak az életre nevelési törekvéseim, ami szintén kell a sikerhez. Mert Marci most megerősítette: tudásvágy és kíváncsiság is kell hozzá! Hallhattuk, kell még a borzasztó kemény munka és az önfegyelem. Azzal a pár mondattal vagy a példámmal nekem ezt sikerült átadni akkor és ott, és hogy Marci most itt ül, és ezekről a dolgokról beszél, ez igazi siker. Lehet, hogy van még nagyon sok Marci a világon, aki legalább ilyen sikeres pályát futott be, csak nem jeleztek vissza. Pedig a visszajelzés borzasztóan fontos. Mert az orvosnak a betege meggyógyul, a mérnöknek az épület felépül, és látható a siker. De a tanári pályán a visszajelzés a siker egyik mércéje.